Bájos mosoly lebegjen ajkaidon, még ha valójában vérzik is szíved, ne lásson át a mosolyodon a kíváncsi tömeg, mert ők úgy se értenék, mert senki se értheti mit érzel valójában... Inkább mosolygok minthogy sírjak a sírás nem segít, de ha rám mosolyogsz valakire az általában vissza mosolyog rád, és már is jobb a kedve mindenkinek. Ritkán sírok, de akkor sem azért mert fáj itt belül, nem fáj nekem már semmi "ha egy késsel meg vágsz, az sem fáj" mert nincs minek fájnia kéne a szív fájdalma a legkeserűbb, de az én szívem már nem fáj mert nem érez talán jobb is így, szeretem az életemet szeretem a világ aprócska csodáit, melyet barátaimmal töltött idő okoz nekem, de semmi több... eddigi életem során mindössze egyszer voltam szerelmes, voltak barátok kik jöttek mentek, de minden elmenő elvitt belőlem valamit, ami már sosem jön vissza... én is hibázom mint minden ember, de nem szabad össze törnöm, mert nem engedhetem meg magamnak. A szüleimet és testvéreimet szeretem, de vajon ők is szeretnek? Ha egyszer felkelnék és elindulnák a nagy világba egyes egyedül vajon lenne akinek hiányoznák esetleg velem is tartana? Az embereknek egyik csodás tulajdonsága a felejtő képesség és a rossz akarás, ugyan akkor ott van a szerelem, de mitől szerelem a szerelem? Erre senki se felel mert mint minden ez is többértelmű, mindenki számára mást jelent van akit a testiség és a pénz hajt, s van akit a félelem, félelem a magánytól és az elmúlástól. Sokat gondolkodtam, pedig nem kéne sokkal egyszerűbb lenne a világ, ha senki se gondolkodna a dolgok csak úgy megtörténnének jó dolgok és rossz dolgok mind-mind semleges és üres érzelem, de kérdem én akkor hol itt az értelem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése