Szívtelen lány...

Szívtelen lány...

|Írta: Nyitrai Viktória|

Álombéli tájon, virágzó fák árnyékában pihent meg egy szívtelen lány. Könyvel kezében bámulta a napsütötte eget és az éppen fészket építő madarakat. Szívtelen volt ő, de nem úgy mit hinnétek, szerette volna, ha szeretik... de ő makacs lány volt és félt a szerelemtől, félt ő minden érzelemtől! Féltékenység ült a szeme sarkában, ha megpillantott egy szerelmes párocskát. Elítélte és lenézte a szerelmet, mert még sosem érezte. Meg volt róla győződve, hogy a szerelem csak az ostobáknak való... Egészen addig a napig, amikor is mint minden reggel le ment a parkba, leült az egyik barackfa tövébe és rajzolni kezdett. A nyakában hosszú igazgyöngy nyakéket viselt. Egy madárka oda röppent és kiszakította vékonyka nyakából a láncot a gyöngyök szanaszét gurultak a parkba. A lány kétségbe esetten kereste a gyöngyöket minden egyes bokornál és fánál meg nézte, meg is találta szinte az összeset egyet leszámítva. A nyakék immár nem volt teljes. Sötétedésig kereste a gyöngyöt, de sehol sem lelte így hát búsan haza ballagott. A parkban séta közben megtalálta a lány egyik ismerőse, rögtön felismerte és tudta, hogy a lánynak ez az egyetlen gyöngy nyaklánc maradt az édes anyukája halála óta.. a lány senkihez sem beszélt, ezért mindenki azt hitte bolond, de a fiú aki megtalálta a nyakláncot kivételesnek tartotta ezt a lányt, pedig a lány ügyet sem vetett rá, nem is vette észre, hogy a fiú fülig szerelmes belé... A fiú elvitte a lánynak a gyöngyöt. Kopogott az ajtón az ajtót egy alkohol szagú borostás férfi nyitotta ki ő volt a lány édesapja... a fiú átadta neki a gyöngyöt és üdvözletét küldte a lánynak. De a lány sosem kapta meg a hiányzó gyöngyszemet, mert az apja még mielőtt átadhatta volna neki, váratlanul szívrohamban elhunyt. Már senki sem maradt a lánynak. A temetésen a fák is sírtak a lány csak állt és nézte a szürke eget és az éppen költöző madarakat... egyedül volt! Már nem volt senki ki megértené bánatát. A temetésre elment a fiú is, hogy részvétét nyilvánítsa. A lány mellé lépett és nézte a gyönyörű hosszú fekete haját és éjsötét szempárjait, nem látott benne érzelmeket üres volt a lány tekintete, mint aki nincs teljesen észnél. A temetés után haza kísérte a lányt és segített neki össze csomagolni. Már éppen induláshoz készült a fiú mikor a lány hátulról átölelte. És fülébe súgta kérlek ne menj el, félek! A lány szeméből ekkor kicsordultak a könnyek melyeket lelke legmélyére temetett, Kérlek ne menj el!! A fiú megfordult és megcsókolta a lány vér vörös ajkait. Ne félj én nem megyek el soha... Így történt, hogy a szívtelen lánynak egyszerre dobogni kezdett a szíve érezte a szerelmet mit annyira gyűlölt és szerette a fiút akit eddig nem is ismert... A lány ettől fogva a nagyszüleivel élt és minden szabad pillanatát a barackfa árnyékában töltötte könyvel az egyik kezébe a másikban pedig a fiú kezét szorongatta. Ezentúl együtt nézték a csillagos eget és együtt hallgatták a szerelmes madarak énekét. Boldogok voltak, mert tudták ők örökre egymáséi maradnak... így is lett a lány és a fiú boldogan éltek, amíg egy nap ágyban puha párnák között át nem léptek öregen és fáradtan a másvilágra, együtt mentek el boldogan, s mindörökké együtt...